MENÜ

Egy tragikus eset, ami nem rég megesett.
Volt egy pár, mely szerelmes, szívük a szóra engedelmes.
Minden nap találkoztak, az életről együtt álmodoztak. Lassan eltelt a forró nyár, szívüket hűsítette az ár.
A szerelem megmaradt, bár az idő elszaladt.
Egy napon veszekedtek, a dühtől mindketten reszkettek.
Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak, a kezek most elválltak.
A szél egyre jobban fújt, a lányhoz egy kéz nyúlt.

Karját megfogta, egyre jobban szorongatta.
Hiába védekezett, testével reszketett.
Hirtelen elengedte, a szépet elfeledte.

A lányt erősen megütötte, akkor szívét is eltörte.
Gúnyosan mondta: nem kellesz, miattam többet nem szenvedsz.
Soha többé ne keress, engem Te ne szeress.
Megbánod, amit velem tettél, hogy ellenem vétkezni mertél.

A srác a földre esett, szavakat keresett?
Kérlek, ne féljél, pár perce még szerettél.
A lábai elé borult, hibájából okult.
De a lány meg nem bocsátott, szavakkal átkozott.

Könnyek futottak végig az arcán, senki sem tudott segíteni bánatán.
Elindult hazafelé, csendesen nézett maga elé.
Otthon a szobájában sírt, könnyeivel nem bírt.
Úgy döntött nincs miért élni, a világtól nem akar félni.
Elvesztette szerelmét, vele együtt az életét.

Levelet írt, közben pedig sírt.
Ekképp fogalmazta meg gondolatait, a rég elmúlt álmait.

Megbántottál Kedvesem, tönkretetted szerelmem.
Nincs miért élnem, már a boldogságot nem remélem.

Ha majd értem szólnak a harangok, tudd, hogy most is Rólad álmodok.
Szívemet megsebezted, és lelkemet rég elvetted.

Utolsó napomon nem leszel velem, fájni fog ez nekem.
Egyedül teszem meg az utolsó lépést, érzem belül a halálnak tépését.
Síromhoz ne merj közel menni, se könnyeket ejteni.
Ha majd egyszer hiányzom, már nem haragszom,

Gyere majd ki, nézd, mit tettél, tudom, hogy sose szerettél.
Mindig is imádni foglak, egyszer új világba hozlak.
Befejezte a levelet, aláírásként egy könnycseppet ejtett.
Vitte csendesen magával, de nem találkozott a halállal.
Felmászott egy szikla tetejére, szüksége volt minden erejére.

Utolsó pillantást vetett a tájra, emlékezett a szerelmes vágyra.
Könnyei patakként szaladtak, de ki nem apadtak.
Érted teszem, életem, elveszem.
A Nap szomorúan nézett, az Ő szíve is vérzett.

Lassan zuhant a mélybe, senki se látta a csendes éjbe.
Még most is üvöltötte szeretlek, soha nem feledlek.
Lelke a magasba szállt, az angyala a felhőn állt.
Meghalt érte, pedig senki nem kérte.
Meghalt!- a szél vitte, a srác el nem hitte.
Nem ment haza többé, a nyugalom az övé.

Barátai napokon át keresték, hisz ők mindig is szerették.
Egy csendes este megtalálták, de már vérben fagyva látták.

Kezében a levél megcímezve, szíve el volt vérezve.
Az írás olvashatatlan, szíve hontalan.
Egy őszi napon eltemették, végleg elengedték.

A koporsó hideg, mint a jég, érte sírt az ég.
Valaki a kapuban várt, nem felejtette a szerelmes nyárt.
Talpig feketében, szerelme emlékében.

A temetőben csendben állt, a szomorúság a szemében hált.
Még most se tudja elhinni, hogy szerelme mért akart elmenni?
Végleg eltűnt, itt hagyta, szívét a halálnak adta.

Csendesen a sírhoz lépett, a fájdalomtól lelke égett.
A szemei bánatosak, az álmok fájdalmasak.

Kint állt, de meg nem tudott szólalni, szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.
Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól, nem értette, hogy már minden holt.

Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett, s belül szerelméért reszketett.
Órák teltek el végül elmondta: szeretlek, de érted már semmit se tehetek?

Mért hagytál egyedül, csend csak fájdalmat szül.
A csendben egy hang suttogott, az Ő hangja szívében búgott..

Azt hitte csak képzelődik, csak a hangjára emlékezik.
Előlépett egy angyal, talpig fehérben. Szíve még égett a pokol tűzében.

Tudtam, hogy eljössz értem Szerelmem, gyere, fogd örökké az én kezem.
Azt hittem, el tudlak majd itt feledni, de lelkem súgja, Téged kell szeretni.
Ezek voltak az utolsó szavak, ez volt a pillanat, amikor összeértek az ajkak.
Jött a reggel, mennie kellett, kedvesétől könnyes búcsút vett.

A srác könnyei csak folytak, szívéhez az ördög angyalai szóltak:
Vedd el az életed, hisz még, mindig szereted.
Megtette az életét elvette.
Vére a földre hullott, szíve csakis hozzá húzott.

Újabb temetés, újabb könnyek, az angyalok ismét eljöttek.
Megölték magukat egy szerelemért, meghaltak egy szebb életért...

 

 

 

Egy tragikus eset, ami nem rég megesett.
Volt egy pár, mely szerelmes, szívük a szóra engedelmes.
Minden nap találkoztak, az életről együtt álmodoztak. Lassan eltelt a forró nyár, szívüket hűsítette az ár.
A szerelem megmaradt, bár az idő elszaladt.
Egy napon veszekedtek, a dühtől mindketten reszkettek.
Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak, a kezek most elválltak.
A szél egyre jobban fújt, a lányhoz egy kéz nyúlt.

Karját megfogta, egyre jobban szorongatta.
Hiába védekezett, testével reszketett.
Hirtelen elengedte, a szépet elfeledte.

A lányt erősen megütötte, akkor szívét is eltörte.
Gúnyosan mondta: nem kellesz, miattam többet nem szenvedsz.
Soha többé ne keress, engem Te ne szeress.
Megbánod, amit velem tettél, hogy ellenem vétkezni mertél.

A srác a földre esett, szavakat keresett?
Kérlek, ne féljél, pár perce még szerettél.
A lábai elé borult, hibájából okult.
De a lány meg nem bocsátott, szavakkal átkozott.

Könnyek futottak végig az arcán, senki sem tudott segíteni bánatán.
Elindult hazafelé, csendesen nézett maga elé.
Otthon a szobájában sírt, könnyeivel nem bírt.
Úgy döntött nincs miért élni, a világtól nem akar félni.
Elvesztette szerelmét, vele együtt az életét.

Levelet írt, közben pedig sírt.
Ekképp fogalmazta meg gondolatait, a rég elmúlt álmait.

Megbántottál Kedvesem, tönkretetted szerelmem.
Nincs miért élnem, már a boldogságot nem remélem.

Ha majd értem szólnak a harangok, tudd, hogy most is Rólad álmodok.
Szívemet megsebezted, és lelkemet rég elvetted.

Utolsó napomon nem leszel velem, fájni fog ez nekem.
Egyedül teszem meg az utolsó lépést, érzem belül a halálnak tépését.
Síromhoz ne merj közel menni, se könnyeket ejteni.
Ha majd egyszer hiányzom, már nem haragszom,

Gyere majd ki, nézd, mit tettél, tudom, hogy sose szerettél.
Mindig is imádni foglak, egyszer új világba hozlak.
Befejezte a levelet, aláírásként egy könnycseppet ejtett.
Vitte csendesen magával, de nem találkozott a halállal.
Felmászott egy szikla tetejére, szüksége volt minden erejére.

Utolsó pillantást vetett a tájra, emlékezett a szerelmes vágyra.
Könnyei patakként szaladtak, de ki nem apadtak.
Érted teszem, életem, elveszem.
A Nap szomorúan nézett, az Ő szíve is vérzett.

Lassan zuhant a mélybe, senki se látta a csendes éjbe.
Még most is üvöltötte szeretlek, soha nem feledlek.
Lelke a magasba szállt, az angyala a felhőn állt.
Meghalt érte, pedig senki nem kérte.
Meghalt!- a szél vitte, a srác el nem hitte.
Nem ment haza többé, a nyugalom az övé.

Barátai napokon át keresték, hisz ők mindig is szerették.
Egy csendes este megtalálták, de már vérben fagyva látták.

Kezében a levél megcímezve, szíve el volt vérezve.
Az írás olvashatatlan, szíve hontalan.
Egy őszi napon eltemették, végleg elengedték.

A koporsó hideg, mint a jég, érte sírt az ég.
Valaki a kapuban várt, nem felejtette a szerelmes nyárt.
Talpig feketében, szerelme emlékében.

A temetőben csendben állt, a szomorúság a szemében hált.
Még most se tudja elhinni, hogy szerelme mért akart elmenni?
Végleg eltűnt, itt hagyta, szívét a halálnak adta.

Csendesen a sírhoz lépett, a fájdalomtól lelke égett.
A szemei bánatosak, az álmok fájdalmasak.

Kint állt, de meg nem tudott szólalni, szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.
Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól, nem értette, hogy már minden holt.

Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett, s belül szerelméért reszketett.
Órák teltek el végül elmondta: szeretlek, de érted már semmit se tehetek?

Mért hagytál egyedül, csend csak fájdalmat szül.
A csendben egy hang suttogott, az Ő hangja szívében búgott..

Azt hitte csak képzelődik, csak a hangjára emlékezik.
Előlépett egy angyal, talpig fehérben. Szíve még égett a pokol tűzében.

Tudtam, hogy eljössz értem Szerelmem, gyere, fogd örökké az én kezem.
Azt hittem, el tudlak majd itt feledni, de lelkem súgja, Téged kell szeretni.
Ezek voltak az utolsó szavak, ez volt a pillanat, amikor összeértek az ajkak.
Jött a reggel, mennie kellett, kedvesétől könnyes búcsút vett.

A srác könnyei csak folytak, szívéhez az ördög angyalai szóltak:
Vedd el az életed, hisz még, mindig szereted.
Megtette az életét elvette.
Vére a földre hullott, szíve csakis hozzá húzott.

Újabb temetés, újabb könnyek, az angyalok ismét eljöttek.
Megölték magukat egy szerelemért, meghaltak egy szebb életért...

Szomorú történet egy lányról és egy fiúról

 

Ez a történet egy lányról és egy fiúról szól, amint a cím is elárulja. Most így nem foglalnám össze,olvassátok el;)!Még annyit kérnék tőletek,ha el szeretnétek vinni a történetet,akkor az is legyen ott,hogy kitől származik,vagyis,hogy tőlem. Nem szeretném,ha a nevem nélkül jelenne meg különböző oldalakon!Előre is köszi!:)

Egy kis bevezető a történettel kapcsolatban:

Egy lány…halálosan szerelmes…Egy fiú aki  nem szereti a lányt…Mert neki  nem jó úgy, mint egy barátnő,aki átölelhet,hevesen csókolhat…Neki olyan mint egy hugi,mint egy legjobb barát…De a lány mást akar…Nem elégszik meg ezzel…Neki kell az a fiú…Csak,hát a fiú…nem szereti…A lány küszködik az érzéseivel…mindhiába…Mi lesz a végén? A lány megkapja a fiút,vagy talán örökre lemondhat róla…Megtudod ha tovább olvasod a történetet!

 

 


 

December van. Az utcákon hideg szél fúj. Egy szomorú lány baktat lefelé a lejtős úton, fel-felzokogva.

-…Nincs esély… Nem kellek neki.. De miért is kellenék??Oly feledhető vagyok. Együtt voltunk.. eldobott…Nem kellettem neki. Pedig olyan jó volt!!!!!!Bennem van a hiba???- Ezek a gondolatok forogtak főhősünk, Kriszta fejében. Közben hangosan zokogva, sietett haza, hogy elbújhasson a szobájába… hogy elfeledhessen mindent.

Közben elered az eső, szakad, mintha dézsából öntenék. Kriszta sebes futásnak ered, hogy hamarabb haza érjen, hogy el ne ázzon.

- Jaj, elázok…- nyögte fáradtan a lány. - Már nincs sok hátra, kibírom!- Már csak pár ház. Már csak egy ház választja el. Már csak az ajtót kell kinyitnia. Bent van. Ledobja a kabátját. Szülei hangos köszönését figyelembe sem véve szalad fel a lépcsőn a szobájába.

Mikor beér, nem bírja tovább. Hangos zokogásba tör ki, mert eszébe jut a szomorúságának tárgya, az a fiú, akit nagyon nagyon szeret. Bevillant az agyába az arcának képe, a gyönyörű két zöld szeme, a selymes sötétbarna haja, az ajkai… amik úgy csókolták, hogy abba teljesen beleborzongott. Eszébe jutott a két, erős keze, ami úgy simogatta…

-Te jó ég!!!!Miért gyötör még mindig ez a kép???Miért????- Hangosan felzokog…Nem bírja ki. Beszalad gyorsan a fürdőszobájába és a gyógyszeres szekrényből kiveszi a nyugtatót. Gyorsan  beszedett pár szemet, oda sétált az ágyához és lefeküdt.

Álmodott. Nem mással, mint a fiúval. Azt álmodta, hogy megy az utcán, körötte senki. Egyszer csak egy homályos alak bukkan fel a semmiben. Egyre jobban közeledik. Egyszer csak megáll. Már látszódik, hogy ki ő, mivelhogy egy világító lámpaoszlop alatt állt meg. A fiú volt az, a boldogtalanságot okozó fiú… álmai tárgya…a fiú egyszer csak elindult a lány felé,egyre közelebb és közelebb ért, míg végül meg nem állt a lánnyal szemben. Kriszta szíve hevesen dobogott, majd kiugrott a helyéről .A fiú egyre közelebb hajolt a lány arcához, közelebb…és közelebb, míg forró csókot nem lehet az arcára. Hevesen csókolta a fiú a lányt, és mikor elváltak egymástól, a fiú kimondta a bűvös szót:…Szeretlek!...

És ekkor a lány felébredt….Újabb hangos zokogás…Nem bírja abba hagyni…Most is arra gondol,hogy mennyire hiányzik neki a srác…Másra nem is tud…Nagyon szereti őt…

-….-

Egy héttel később…a lány szomorúan ül egy padon és vár. Várja a fiút, mint minden nap suli után… Már egy jó ideje vár, kb. fél órája. Az  égen sötét borús felhők gyülekeznek, mintha egy szörnyű eseményt szeretnének jelezni. És igen valóban… a lány nem is sejti, hogy  milyen szörnyű eseményt…

Már eltelt egy óra…a fiú sehol…Hatalmas cseppekben kezdett hullni az eső…Talán a lány bánatát jelezve…sőt biztos is. Kriszta  megunta a keserves várakozást és bánattal teli szívvel indult el… de nem a haza vezető úton. A régi, lepusztult téglagyár felé vette az irányt. Keservesen zokogott és tekintetével kereste az útján a fiú, hátha meglátja… hátha megmenti attól a dologtól, amire készült…

Már a gyár területén volt… Céljába vette a nagy gyárkéményt, ami körülbelül 8 emelet magas lehet. A tetejére lifttel lehet feljutni. Beszáll a liftre, benyomja azt a gombot, amin a 8-as szám látható. Kisebb rázkódással megindult felfelé. Pár perc múlva fel is ért. Kriszta kiszállt a liftből és elindult a kémény tetejének pereme felé. Ott megállt kicsit, a zsebéből elővesz egy pengét, a táskájából pedig előveszi az abszinttal teli üvegét, semmivel sem törődve jól meghúzta az üveg tartalmát. Utána megfogta a pengét és felvágta az ereit egy vízszintes csíkkal. Lassan kezdett el folydogálni belőle a vér. Közben a pia elérte hatását, és még közelebb lépett a pereméhez, és felkészült a halálugrásra. Dübörgő fejjel átgondolt mindent és döntött: véget vet sanyarú életének Mély lélegzetet vett és megtette… Leugrott…a felé zuhanás közben átgondolt mindent, átfutott rajta rövid kis élete…Hisz, pár hónap múlva lenne csak 16…és vége…egy utolsó lélegzetvétel…egy utolsó pillantás a világra…Nincs tovább. Összeroncsolódott mindene. A koponyája betört, vér folyt ki belőle.

Másnap a gyári munkások találták meg a holttestet és azonnal hívták a rendőrséget, és a lánynál talált iratok alapján a családot is. A helyszínelők megállapították, hogy öngyilkosságról van szó, következtetve a lány felvagdosott ereiről és a mellette darabokra tört piás üvegről. A szülők dermedten álltak és a könny is megfagyott az arcukon… Mindenki szomorú volt… Átkutatták nyomokat keresve a lány táskáját és találtak benne egy levelet, amit a fiúnak írt:

 

 

 

 

 

„Drága egyetlenem!

Mikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek az élők sorában. Fentről figyelem majd az eseményeket. Tudom, hogy nagyon szomorúak lesztek miattam, de kérlek ne legyetek bánatosak!!! Folytassátok tovább az életeteket! Azért vetettem véget az enyémnek, mert már nem volt értelme az életemnek. Nem találtam a helyem a világban, elhagyatottnak éreztem magam és nincstelennek, mert nem szeretett senki sem. De most jó helyen vagyok, nem fáj semmi sem, nem kell bajlódnom az élettel! Legyen bennetek is ez, hogy boldog vagyok. És sajnálom, hogy bajt okoztam nektek… Önző dolog volt tőlem, de nem tudtam már tovább élni, meg kellett tennem… Bocsássatok meg!!!!!!Puszilom anyuékat,

mondd meg nekik, hogy nagyon szeretem őket, és nem tehetnek semmiről!!Mondd nekik,hogy várom őket a mennyben, és amíg nem látjuk, egymást viszont vigyázok rájuk!és még valami…mondd, nekik ne kövessék el azt a hibát, amit én….ne…Éljenek tovább. És végül neked még annyit, hogy nagyon szeretlek, te voltál mindenem és nem tehetsz semmiről, ahogy senki sem.

Millió csók: a ti Krisztátok”

 

Mire elolvasták mindenki zokogott. Főleg a fiú, akit közben értesítettek a dologról. Mindenki most gondolt bele, hogy senkitől sem búcsúzott el a lány… senkitől… Csak úgy elment… Maga után hagyott mindent.

Másnap volt a temetés. Mindenki kisírt szemekkel állt a kiásott sírgödör mellett és sírva figyelték, hogy hogyan eresztik le a koporsót. De mielőtt leeresztették volna a fiú búcsút vett a lánytól és a következőt mondta neki:

-         Tudom, hogy most már késő… Mert nem élsz már itt velünk… De tudnod kell… SZERETLEK!!!!Sajnálom, hogy nem mondtam el,sajnálom,hogy nem mentem el…Sajnálom,Kriszta…Szeretlek…mindig is szeretni foglak és mindig is szerettelek…csak nem mutattam ki…- és itt a fiú zokogva elfutott…

És a lány koporsójára ráhintették az utolsó lapát földet is….

 

 


 

 

 

Honlap készítés ingyen

Szavazás

Szerinted milyen az oldal?
Jó lett
Láttam jobbat is
Asztali nézet